2013. június 6., csütörtök

Előzetes - 18. fejezet

A napokban szeretnék tényleg frissíteni, előtte pedig itt egy picike részlet az új fejezetből! :)

"Eddig soha nem hittem a sorsban és abban, hogy tényleg vannak olyan dolgok, amik okkal történnek. Lehet, hogy megint a naivságom győzött – bár igazán nem szeretném – mégis azt gondoltam, hogy nem véletlenül találkoztunk már másodszorra Miguellel. Persze, a mérkőzés igazából teljesen evidens dolog volt, de az, hogy utána napokkal később összefutunk egy klubban, ahol a volt barátomtól ment meg… mi ez, ha nem egy újabb esély? Valami újra. Valami jobbra. Bíztam benne.

Ennek ellenére valahogy mégsem mertem igazán bevallani magamnak azt, hogy mennyire megnyert magának a Getafe játékos. Féltem. Irtóztam az újabb csalódástól. Elég ha Mariora vagy Sergiora gondolok. És persze, megint itt van Ramos! Gyűlölöm, hogy képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. De mi lenne, ha később elhalványulnának az emlékek… mi lenne, ha Miguel és én…? Állj le Nora! Semmi szükségem nem volt arra, hogy újabb álmokba éljem bele magam. Egyszerűen csak sodródni akartam az árral úgy, hogy közben nem bántanak meg és nem török darabokra újra.

Képtelen voltam levakarni az arcomról a mosolyt mióta hazaértünk. Végigdőltem az ágyamon és a fejemet a párnába fúrva próbáltam visszaemlékezni az este minden apró mozzanatára. Jóleső érzés volt újra egy kicsit boldognak lenni… egy srác miatt. Gyakorlatilag az idő nagy részét Miguellel töltöttem, akivel teljesen úgy viselkedtünk, mintha minimum már ezer éve ismernénk egymást. Tessék, még eggyel több indok, ami Señor Getafe mellett szól."

2013. május 15., szerda

Díjak!

Apránként haladok a frissítésekkel, megpróbálom beérni saját magamat. Így most az első és az egyik legfontosabb lépéssel kezdem: az újabb díjakkal, amikért nem tudok elég hálás lenni! Komolyan.. KÖSZÖNÖM! <3




A "Best Blog" díjat szeretném megköszönni
Dettinek, Csannának és Csajszikának! :)

Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!
3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

Tudom, azt gondoljátok, hogy én ezekből mindig kihúzom magam, de nem! Egyszerűen mire odaértem, hogy végre bejegyzést készítsek a díjról már mindenkinél megtalálható volt :) Így követem
Tina példáját, és küldöm mindenkinek aki mellettem áll, annak ellenére is, hogy néha ilyen lusta dög vagyok vagy éppen a suli havaz el és nem hozom az új részeket. Nem is hiszitek el mennyi energiát adtok a támogatásotokkal.

***




És itt a másik elismerés is, friss és ropogós. Köszönöm Tinának - ahogy a kis üzenetet is a nevem mellé :) <3 - és Beccának.

Szabályok:

- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!
- Válassz ki maximum öt bloggert, akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!
- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról!
- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:


Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?
Talán az egyik az, hogy mások mennyire odaadóan csinálják ezt az egész blogolást. Én is imádom, nagyon szeretek írni és törekszem arra, hogy felnőljek arra a szintre amire a kedvenc blogíróim akit megtaláltok az oldalsávban :) Egyébként bármilyen apró szösszenet inspirálólag hat rám: ma például láttam egy iszonyú édes kisbabát mielőtt felszálltam volna a buszra. Esküszöm megfordult a fejemben, hogy egy apró kis novella!

Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

 
Macklemore & Ryan Lewis - Thrift Shop ft. Wanz
Icona Pop - We Got the World

Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?
MADRID! Egyértelműen. Habár nem jártam még Spanyolországban, rengeteget olvastam az ottani életvitelről, az emberekről, a városról. Kedvesek, jókedvűek, rengeteget süt a nap ami a lételemem, imádom az anyanyelvüket, a focijukat és a sziesztát!

Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?
Melyik busszal menjek fel ma délelőtt Pestre. Tudom.. nem valami romantikus dolog :D

Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?
Hú, ez nehéz kérdés. Mindenképpen sporolót választanék vagy olyan embert aki közel van a sporthoz. Például Jose Mourinho. Sokszor kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban, egyik pillanatban nagyon mérges tudok lenni rá a nyilatkozatai miatt, a másikban pedig már nevetek rajta, mert egyébként egy hihetetlen embernek tartom őt. Rengeteg kérdésem lenne hozzá és ha még talán a válaszai sokszor kitérőek is lennének, látnám hogy hogyan reagál egy-egy megválaszolandó dologra. Érdekes személyiség.
 
Akiknek továbbküldöm:
 
Tangolita - Szeretném ezzel is megköszönni Dettinek a rengeteg és Budapest - New York hosszúságú kommenteket amit kapok tőle. Ő az egyetlen aki Pipitával ír, nem is egy hanem most sorozatban két történetet is. Rettentően el tudom képzelni a helyszínt és a cselekményt, szeretem, hogy ezekre is figyel és részletezi őket.
 
Skyes - Eszméletlen egy nő, de komolyan. Egyszer mindeninek találkoznia kell vele, aki ebbe a kis blogos közösségbe tartozik! Pont ma említettem neki, hogy iszonyú határozott és céltudatos, amit nagyon irigylek benne és attól sem fél, hogy egyedül vágjon neki nagy kalandoknak. Ezért is inspiráló ő számomra :)
 
Bett - Tulajdonképpen Betti az, akinek köszönhetem, hogy itt pötyögök nektek a saját kis blogomba. Ugyanis ha ő nincs, akkor valószínűleg nem kezdek bele ebbe az egészbe. Bátran kijelenthetem, hogy az egyik nagyon jó barátnőm aki a világ legfinomabb "Télapó kekészét" csinálja. (Fűzze meg valaki, hogy írja tovább a Fallen Love-ot, légyszi! - Betti, tudom, hogy most ülsz a képernyő előtt és tipikus mozdulattal a fejedhez kapsz :D)
 
Tina - Végtelenül aranyos lány és rettentően jó író, csak ezt sajnos nem hiszi el magáról. Sokszor úgy érzem az újabb fejezeteknél, mintha könyvet olvasnék. Sese karakteréért pedig odáig vagyok!
 
Vii - Ő az, akinek a történeteiért mindenki rajong. És azt gondolom, hogy ez nem is csoda. Előttem van az a kép például, amikor én is félóránként frissítettem az oldalt a tavalyi nyaralás kellős közepén Siófokon, mikor lesz már új rész a Szerelem Net-ben. Ramos mániámat teljes mértékben feléleszti minden egyes fejezettel.
 
 
 
Mégegyszer hihetetlenül köszönöm a díjakat! :)
 

2013. május 4., szombat

Állapotjelentés

Kedves mindenki!

Ennyire örülök majd,
 ha hozom az új részt nektek :D
Nem felejtettem el írni, sőt még ötlethiányban sem szenvedek, de teljesen lefoglal a vizsgaidőszak és az ezzel járó nyolcvanezer oldal sületlenség, amit tanulnom kell. Ne haragudjatok rám, amiért ennyire csúszok az új résszel! Reményeim szerint két hét múlva hétfőtől már nem a suli lesz az első - legalábbis egy pár napig még biztos - akkor aztán összeszedem magam és hozom a Nora újabb kalandjait! :) Szorítsatok kérlek, eddig minden tantárgyam négyes-ötös, viszont most jön a két feketeleves: a jog és a vállalati ismeretek. A kettő közül inkább az utóbbi, ami rémkép előttem, annak ellenére, hogy négy évig tanultam közgazdaságot (azután pedig rájöttem, hogy tulajdonképpen nekünk nincs közünk egymáshoz). A helyzet tehát ez. Szó sincs arról, hogy elfeledkeztem volna a történetről.

Köszönöm, hogy még itt vagytok velem! :)

2013. április 24., szerda

Újabb díj! :)

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a harmadik díjamat, amit Tinától és Dettitől kaptam meg :) Hihetetlenül jól esik. Puszillak titeket lányok! :)



a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!
c) Válaszolj az eredeti kérdésekre!
d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!

Kérdések:

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Azok a blogírók, akiknek a történetét elkezdtem olvasni. Régen én is írtam, évekkel ezelőtt. Abbahagytam, makacskodtam, hogy ez nekem már sehogy nem megy. Aztán Bettivel osztálytársak lettünk. Emlékszem, hogy egy jog előadás előtt mondta, hogy ír... Torresszel. Totál boldog lettem, elkezdtem olvasni és egyre jobban éreztem azt, hogy újra írnom kell. Minél több blogot bújtam, annál jobban motoszkált a fantáziámban egy történet. Ramos "mániám" pedig adott volt, így született meg a Let Me Love You :)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?
 
Nem árulok el azzal titkot, hogy Nora. Rengeteg tulajdonságot örököl tőlem.. és sok olyannal rendelkezik amilyenre tökrekszem az életben.

3. Számodra mit jelent az írás?

Kis túlzással, de az életemet. 15-6 éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy újságíró szeretnék lenni. Kikapcsol, megnyugtat. Egyszerűen azt szeretem benne, hogy elengedhetem a fantáziámat :)

4. Mi volt az első történet, amit írtál?
 
Egy zenekaros történet volt, 13 éves koromban. Németek voltak.. én nem akarom kimondani a nevüket, komolyan! :D

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?
 
Najó, ez lehet hülyén hangzik majd, de képeket és videókat nézegetek vagy egyszerűen csak egy számtól jön meg az ötletelés.


Csak azért nem adom tovább öt blogírónak, mert azt gondolom úgy elkéstem ezzel, hogy körbement már mindenkinél nem is egyszer és ugyanannak az öt embernek adnám, akiknek általában szoktam ezeket a díjakat! :)

Mégegyszer köszönöm

2013. április 2., kedd

17. fejezet

- Hogy tessék? – tettem fel az egymillió eurós kérdést. Ennél többet, ha akartam sem tudtam volna kinyögni. Marca? A Marca érdeklődik utánam? És Marco mióta ilyen jó arc? Csodálkozva helyezkedtem a bőrfotelben, miközben a karfát szorítottam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy pár perc alatt járjam meg a mennyet és a poklot. Biztosra vettem továbbá azt is, hogy az arcomon megbújó hamiskás vigyor mögött egy állát összekapargató naiv kislány próbál észhez térni. Furcsamód egyszerre futott át rajtam a jó és a rossz érzés is, bár ezt talán az elmúlt hetek negatív benyomásainak köszönhettem: annak sem tudtam igazán örülni, ami tényleg jó volt. Erre pedig itt ez az alkalom. A tökéletes alkalom, hogy újra felépítsem saját magamat és a boldogságomat.
- Tudom, hogy az elején visszakoztál a riporterkedéstől, de nagyon örülök, hogy beledobtunk anno téged ebbe a mélyvízbe. Látod, csak ki kellett próbálnod a riporterkedést. Ne értsd félre, szeretem a cikkeidet és az írási stílusod, de jobban megállod a helyed a kamera előtt! – magabiztosan mosolygott rám, amivel szépen lassan elhitette velem az igazát. – Remélem, kihasználod ezt a remek lehetőséget és elmész az interjúra.
- Interjú? – ezer kérdés és megjegyzés cikázott a fejemben, mégsem tudtam még egy épkézláb mondatot összerakni.
- A főszerkesztő megkért, hogy adjam oda neked a névjegyét. Hívd fel és megbeszéltek egy időpontot – megállt egy pillanatra, talán észrevehette a rémült tekintetem – Ne félj már, nincs rá okod. Ügyes lány vagy te és amúgy sem az a „leharapom a fejed” típus Juan. Ne gondolkozz, csak tárcsázd majd a számot!
- Köszönöm – motyogtam miközben elvettem az asztalról Juan García nevével ellátott névjegykártyát. Ennyi telt tőlem.
- Nincs mit megköszönnöd Nora. Megdolgoztál érte. Szerettem volna, ha a mi csapatunk tagja maradsz, de sajnos annyian vagyunk már, hogy képtelen lettem volna neked munkát adni. Ezért szerettem volna valami komolyat neked, mert látom benned az elszántságot. Remélem nem bánod, hogy megtettem ezt a lépést.
- Jézusom dehogy! Szóval… hihetetlen. Ne haragudj, csak nem tudok szóhoz jutni – hálás tekintettel pillantottam rá. Nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem, hogy most a kis agytekervényeim újra elkezdtek dolgozni, élni, virulni. Mi ez, ha nem iszonyú jó dolog?! Még Marcot is istennek tekintettem, persze ezek után jogosan.
- Örülnék, ha sikerülne – rendezgette a papírokat a kezében, miközben folyamatosan a reakcióimat figyelte – sőt, sikerülni is fog! Csak egy beszélgetés… végtére is ő ajánlotta fel a munkát. De nehogy megint magadat paráztasd be előtte.
- Ugyan már, jól megedződtem ebben a félévben – egy hatalmas magabiztos mosoly után teljesen átprogramozódtam: azt gondoltam, hogy jöhet akár az évszázad vihara is vagy akár csak Sergio egyetlen picit is bántóbb megmozdulása felém, én ellenállni fogok nekik és boldog leszek: mind az életben, mind pedig a munkában.

A Barcelonában elvesztett Király Kupa meccs után a fiúk még napokig nyalogatták a sebeiket, ami teljesen érthető volt. Minden tekintetben – egy csepp elfogultság nélkül – sokkal jobban játszottak a mieink, mint a gránátvörös-kékek, azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy megvédjék a címüket. Szomorúságra viszont semmi okuk nem volt: még mindig ott voltak a BL legjobb nyolc csapata között és a bajnokságot is magabiztos fölénnyel vezették az örök rivális előtt. Ez éppen elég energiaforrás volt a Madridnak ahhoz, hogy tovább folytassák a győztes szériájukat. Hiszen iszonyú jól játszott a csapat. Régen voltak hosszú idő után ennyire összeszedettek egy idényben. Persze, voltak ám mélypontok. De azok mindig vannak: és ezekből tanul az ember, a közösség és alapvetően mindenki kicsit visszahúzza a nyakát és elgondolkodik, hogy mit csinált rosszul.
Összeszorult torokkal mutattam fel utoljára a belépőkártyámat a biztonságiaknak. Sajnáltam, hogy végül nem a Bernabeuban fejeztem be a pályafutásom a Real Madridnál, de ennek így kellett lennie.

A város viszont ugyanaz volt, az ellenfél pedig a Getafe csapata, akik biztos hatodik helyükkel mindig megszorongatták a királyiakat. Na jó, ha nem is megszorongatták, de okoztak néhány kellemetlen másodpercet a mieinknek.
Ahogy azon a februári mocsok hideg napon is. Kayjel felváltva dideregtünk, miközben utolsó erőtartalékainkkal szorítottunk a srácoknak. Persze, valahogy nagyon nem akart bemenni az a gól… legalábbis a mi részünkről és hála az égieknek, a Getafe részéről sem. Nem akartam vereséggel búcsúzni a csapattól. Jaj, jó. Nem vagy te játékos Nora, hogy így búcsúzkodj! De akkoris, az lenne a megkoronázása ennek az egésznek.
Az élet újra nagyot nevetett rajtam, sőt a képembe vigyorgott akkor, amikor Sergio Ramos fejese betalált a kapuba. Persze Kay és én azonnal tapsolva ugrottunk fel a helyünkről. Talán reménykedtünk abban, hogy ez a gól változtat valamint az amúgy halál unalmas és borzasztó játékot produkáló csapatok közötti játszmában. Ez viszont nagy kérdés volt, mert a mérkőzés Ramos góljától eltekintve csak úgy lecsorgott, mint egy észrevehetetlen apró csepp a motorháztetőd elején zuhogó esőben. Azért mégiscsak viccesnek gondoltam ezt az egészet, hogy utolsó alkalmam a csapattal és Sergio a gólszerző. Semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam neki – túl sokat kombináltam már én vele kapcsolatban – viszont rettentően nehéz volt ellenállni annak, hogy gratuláljak neki, amikor egymás mellett sétáltunk el. Gyakorlatilag az utolsó percek voltak azok, amikor még közel voltunk egymáshoz úgy igazán.

A mérkőzés lefújása után olyan volt, mintha egy kisebb bolondokházába kerültem volna. És bevallom: imádtam ezt. Mindig is ez volt az álmom, hogy a pálya mellől tekintsek végig meccseket, mindegy volt, hogy milyen. Csak ott legyek. Szerettem a nyüzsgést és szerettem ezt a világot. A világ pedig számomra eddig csak a Real Madrid volt, azonban itt a Marca és új lehetőségek, amiktől természetesen tartottam, de nem visszakozhattam.
- Nora! – szólt utánam Kay a nagy rohanás közepette. Visszahúzott a karomnál fogva és a kezembe nyomott egy mikrofont. – Menj oda Torreshez és készíts vele interjút. Tudod, a szokásos kérdések: milyen volt az előző csapata ellen játszani, hogy érzi magát a Getafenél. Képben vagy, ügyes legyél és siess, mert másokat is el kell még csípnünk.
Egy pillanatig még lefagyva álltam egy helyben. Komolyan nem tudtam, hogy és mint. Persze, tudtam ki Miguel Torres és tisztában voltam minden kérdéssel is, amit fel kellett tennem neki, mégis mintha a lábaimra mázsás köveket akasztottak volna. Egyszerűen képtelen voltam elindulni. A vicc az egészben az, hogy Cristianoval simán elhülyéskedtünk egy-egy interjút vagy bárki mással a Real Madridból. De őket ismertem. Akkor pedig egy olyan helyzetbe kerültem hirtelen, amikor egy konkrétan számomra vadidegen játékossal kellett beszélgetnem úgy, hogy rajtam még egy kicsit se látsszon az idegesség. Meg tudod csinálni. Végülis egy Sergio Ramos formának is sikerült határozottságot mutatnod, akkor miért ne menne egy idegennel? Könnyű Nora! – bíztattam magam. Aztán ez annyira bejött, hogy mielőtt még eltűnt volna a játékos lejáróban a Getafe védője, utána kiáltottam. Szerencsétlenségemre nem hallott meg, persze ez tök evidens. Ezer Miguel lehet rajta kívül. Mit gondoltál Nora? Kedvem lett volna toporzékolni, helyette csak vettem egy hatalmas lélegzetet és határozottan újra utána kiáltottam:
- Torres! – oké, Nora Martinez bemutatkozik, mint Senorita Bunkó a Real Madridtól, de esküszöm máshogy nem értem volna el a célom. Rosszabb lett volna, ha utána megyek az öltözőkig. Sőt… akkor már lehet, hogy a biztonságiak távolítottak volna el onnan. Akkor aztán nem lett volna Miguel interjú és valószínűleg állásom sem.
Félresöpörve ezeket a gondolatokat szedtem a lábam a játékos felé, akit meglepett nem csekély határozottságom. Remek, valamit mégsem csinálok olyan rosszul! Hatalmas barna szemeivel úgy pislogott rám, mintha most szabadultam volna a Marsról minimum.
- Még mielőtt hülyének néznél – megpróbáltam emberi módon venni a levegőt és nem lihegni, mint egy kutya – a Real Madridtól vagyok. Válaszolnál nekem néhány kérdésre? – végül még egy mosolyt is sikerült kicsikarnom magamból. Ez ám a teljesítmény! Miguel arcán is rendeződtek a vonások és hozzám hasonlóan ő is elmosolyodott. Édes srác, bár ezt már tizenhat éves koromban is megjegyeztem, mikor még egy hatalmas bödön fagyival ültem az ágyban és úgy kommentáltam a meccseket anyukám hatalmas örömére.
- Ja, – néhány másodperces csend állt be közénk, aztán még mielőtt megszólaltam volna, ő megelőzött – persze! Csinos Madridista lányoknak bármit – ellenállhatatlan vigyorával azonnal levett a lábamról. Persze, ez nem volt nehéz művelet. Elvégre még mindig nem voltam egészben, már ami a szívemet és a pasikhoz való érzékenységemet illeti. Egy biztos volt: sikerült egy pillanat alatt zavarba hoznia, aminek köszönhetően még az első kérdésemet is elfelejtettem. Komolyan, csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Felhúzott szemöldökkel pislogott rám, közben pedig láttam az arcán az elfojtott vigyort. Jézusom, abban a pillanatban a föld alá ástam volna magam.
- Oké, remélem tisztában vagy vele, hogy nem szabad ilyenekkel megzavarni egy kezdő riportert – néhány másodpercnyi gondolkodási időt kaptam a saját helyzetem mentésével. Miguel felnevetett, én pedig elmosolyodtam. Valamivel oldottabb lett a hangulat. Igazából nem tudtam, hogy rontottam vagy sem a szituáción, de mindenképpen vicces volt.
- Ugyan már! Nem célom zavarba hozni senkit… látod, most is csak kedves akartam lenni és segíteni akartam a munkádban – megrántotta a vállát. A tekintetét egy percre sem vette le rólam, ami nem segített a zavaromon, mégis felül kellett kerekednem, ha el akartam végezni a munkámat.
- Igazából segítettél, mert elfelejtettem mit akartam kérdezni – nem kerteltem, szerintem látta rajtam – de most már képben vagyok, szóval köszönöm. Meghálálom mindenképpen.
- Nem felejtek! – olyan van, hogy valakinek szerelmes leszel a mosolyába…?

Utáltam azt az érzést, amikor megszólalt az ébresztőm. Legszivesebben el sem indultam volna aznap. Nyomasztott a gondolat, hogy összesen tíz perc maradt nekem a Real Madridból. Az a tíz perc, amikor még utoljára végigsétálhatok a folyosón, miután a kedves portás bácsinak felmutatom a belépőkártyám Valdebebas bejáratánál. Hiányozni fognak a fiúk, akikkel persze még találkozhatok, azonban napi kapcsolatban már egyikőjükkel sem leszek, kivéve talán Gonzalot ugye. Kayjel nagyon jóban lettünk és imádtam vele dolgozni… ő sem lesz ezentúl mellettem, hogy egyengesse a kis utamat a célom felé.
Nem kellett volna ennyire negatívan gondolkodnom, tudom. Csak az életemnek ez az apró, de annál fontosabb része lezárul. És minden megváltozik. Én pedig irtóztam a változásoktól, bármennyire is szükségem volt rájuk. Viszont minden erőmmel a Marcara kellett koncentrálnom és ehhez az kellett, hogy pozitívan lássam a kis világomat.
Nehezen másztam ki az ágyból, konkrétan még a végtagjaim sem úgy működtek, ahogy én akartam. Éreztem, hogy az a nap nem lesz az enyém, ez pedig akkor igazolódott, amikor magamra borítottam a kávémat. Egyszer… egyetlen egyszer iszom ezt a mérgező módszerét a koffeinnek és akkor sem kegyelmez meg nekem. Nem tudtam, hogy ez egy intő jel volt-e vagy sem, de megpróbáltam elmenni az apró csetlés-botlásom mellett és keresni a napomban a húzó energiát. Lássuk csak: igazából megkapom az aláírt gyakorlatos papírom, rajta a csodaszép Real pecséttel. Ez jó? Jó, hát! Danielával legjobb barátnős napot tartunk. Remek. Akkor pontosan miért is siránkoztam eddig? Mindent csak egy pozitívabb szemszögből kell nézni.

- Sajnálom, hogy el kell menned – Kay bíztató mosolyától sem lett jobb kedvem. Oké, hogy pozitív gondolkodás meg világbéke és hasonlók, de mégis olyan volt, mintha a kivégzésemre vittek volna. – Jaj Nora, sok sikert! – felállt az asztaltól és átölelt.
- Köszönöm. Mindent – szerencsére a könnyeimet sikerült visszatartanom, még úgy is, hogy egyébként híres voltam mindig is arról, hogy bármin elsírom magam. – rengeteget tanultam és ez az egész… olyan volt, mint egy álom!
- Ne sirass meg, rendben?
- Kay, ne már! Nem temetnek. Beszélünk még – mosolyogva öleltem meg újra.
- Hiányozni fogsz kislány.

Gyönyörűen ragyogta be a reggeli napfény a pályát, ahogy kiléptem Marco irodájából. Persze, tudtam ám, hogy nem az lesz az utolsó alkalom, amikor ott járok Valdebebasban mégis megpróbáltam minden egyes apró dolgot az emlékezetembe vésni. A folyosón rengeteg ismerős emberrel találkoztam, akik közül többen megállítottak és szerencsét kívántak. Nemhiába mondják erre a klubra hogy, olyan mint egy nagy család. Imádtam minden egyes percet, amit itt tölthettem el. Az emlékeket, amik itt születtek, azon túl is, hogy voltak közte olyanok, amik nem értek „boldogan éltek még meg nem haltak” véget.

Nehéz volt újra visszarázódni a suliba. Két hét telt el a búcsúzásom óta és valahogy soha nem keltem fel egy reggel sem úgy és olyan kedvvel, mintha Valdebebasba vagy a Bernabeuba kellett volna mennem. Egyszerűen csak ürességet éreztem magamban, amit megpróbáltam legyőzni a sulis feladatok elvégzésével. Például egy rakat beadandót sóztak a nyakunkba, amik igazi pepecselős, nagyon utánakeresős témákban fogalmazódtak meg. A hideg kirázott az iskola gondolatától is. Ez a kicsit több mint fél év ráébresztett arra, hogy sokkal, de sokkal jobban dolgoznék már, mint hogy kötött legyek olyan szempontból, mint diák.
Daniela boldog volt, rettenetesen szerették egymást Gonzoval. Nem illik ilyet mondani, de irigy voltam rá emiatt egy egészen picit ezért próbáltam kerülni őket, amikor itthon voltak nálunk. Persze, ez annyira gyerekes dolog. Csak… egyszerűen hiányzott Sergio. És az egész elcseszett kapcsolatunk. Már ha lehet azt az egészet kapcsolatnak nevezni. Igazából fogalmam sem volt róla, hogyan verhetném ki a fejemből. Azt gondoltam, hogyha vége ennek az egész Real Madrid dolognak, akkor könnyű lesz nélküle, mert nem találkozunk és nem is látom mindennap. Tévedtem. Hatalmasat. Mert még annál is jobban hiányzott.

Borzasztó fárasztó napon voltunk túl. Élni sem volt kedvem, csak bedőlni az ágyba és addig aludni, ameddig csak tudtam. Szerettem az olyan estéket, amikor tudtam, hogy másnap nincs kötelességem. Szerencsére az órarendünk ebből a szempontból tökéletes volt: minden hétvégénk hosszú volt, ami annyit jelentett, hogy pénteken már lógathattuk a lábunkat. Ez a hír minden csütörtök estémet feldobta. Ahogy az akkorit is. Már éppen a mamuszomat küzdöttem fel a lábamra egy jó forró fürdő után, amikor Daniela teljes harci díszben a kanapéról vigyorgott vissza rám.
- Öltözz! – hangja akárcsak az anyukámé, amikor harmadikos koromban szinte rám parancsolt, hogy „na, márpedig te innen addig nem mozdulsz, még kész nincs az a matek lecke”. Azóta is rettegek az édesanya-matematika kombinációtól. Persze, a szituáció nem volt ugyanaz, csak a hanglejtés és ez már elég volt ahhoz, hogy vigyázzállásban nevessem ki a legjobb barátnőmet.
- Hova mész? – felhúzott szemöldökkel pislogtam rá néhányat, majd belehuppantam a fotelba, pontosan Danival szembe.
- A-a, a helyes megfogalmazás: hova megyünk?! – nem bírta levakarni a képéről a fölényes mosolyát – Jaj, ne vágj már ilyen értetlen fejet! Kimozdulunk. Már nekem van elegem a folyamatos bezárkózásodból. Szóval öltözz és indulunk.
- Lehet beleszólásom? – tiltakozhattam volna jobban is, ami azt illeti. Viszont nem lett volna rossz tényleg egy picit kimozdulni a kis burkomból, amit magam köré építettem a két hét alatt.
- Erre te is tudod a választ – kacsintott. Hát persze! – na, futás!
- De hova...
- Majd meglátod, csak siess Nora, mert már várnak a többiek.

A belváros egyik legnépesebb bárjába foglalt asztalt néhány osztálytársunk. Útközben vagy ezerszer bántam meg, hogy elindultam: mindenért nyafogtam. Tudtam, hogy Daniela utálja ezt a tulajdonságomat és őszintén megmondva én is gyűlöltem ezt magamban. Képtelen voltam legyőzni ezt, egészen addig ameddig oda nem értünk a helyre, ahol kapásból két koktélt tíz perc alatt elpusztítottam. Oké-oké, tudtam, hogy ez nem éppen jó kezdés.
- Dani, hozok még egy kört! – súgtam legjobb barátnőm fülébe, aki az egyik sráccal éppen azon veszekedett, hogy Gonzo vagy Karim a jobb csatár a Real Madridban. Őszintén nem lettem volna Daniela ellenfele, mert olyan volt ilyen kérdésekben, mint valami anyafarkas.
Nevetve szlalomoztam át a tömegben, majd egy hatalmas sóhaj után lehuppantam a bár előtti szabad székre. Az egyik oldalamon turbékoló párocska, a másik oldalamon egy félig szundító srác pihentette a fejét a pulton. Jó lehet a bulija – jegyeztem meg magamban még mielőtt idegesen elkezdtem volna játszani az egyik fürtömmel. Csütörtök lévén rengeteg ember volt, amit persze teljes mértékig el is fogadtam, de világ életemben utáltam várni. Türelmetlen voltam, bármiről is volt szó. Ebben az esetben az újabb alkoholadagom miatt.
- Mit adhatok? – amilyen hirtelen pillantottam fel, olyan hirtelen esett le az állam is. Csak reménykedtem benne, hogy az koktélok hatása volt az, amit abban a pillanatban láttam. Ugyanis a pultban nem más állt, mint Mario. Az én volt Mariom. Nagyokat pislogtam mielőtt bármi hang is kijött volna a számon. Legfőképpen az első kérdésem az lett volna, hogy mégis mi a szart keres itt. De mivel az anyukámtól nem ezt tanultam, hanem azt, hogy bölcsebb az ember, ha csendben marad így megfogadtam a tanácsát és csak annyit dünnyögtem oda neki, hogy egy Mojitot kérek. – Nora, nem ismersz meg? – kérdezte kedvesen, hatalmas pilláit pedig úgy rebegtette, akár egy Chanel modell a legújabb szempillaspirál reklámban. Igazából legszivesebben leugrottam volna székről és otthagytam volna annyival, hogy „De, sajnos megismerlek” de túl rendes voltam.
- Miért ne ismernélek meg? – apró mosolyt küldtem felé, ami tőlem csak egy ’ne nézz bukónak’ gesztus volt, azonban ő ezt bátorításnak vette.
- Gyönyörű vagy – olyan negédes volt a hangja, mint amikor először találkoztunk. Én pedig abban a pillanatban irtó büszke voltam magamra, mert egy szikrányi érzékenységet sem éreztem. – Hiányzol.
- Mario, kérlek – te idióta, legszivesebben az előttem lévő üveget a fejedhez dobnám, hátha megjön az eszed – megcsinálnád azt a koktélt vagy rendeljek másnál?
- Haragszol rám Nora? – nem tudom mit nem értett meg az előző kérdésemen, de bennem egyre határozottabban felkeltette az idegességet.
- Akkor fogok haragudni, ha nem lesz előttem az a pohár.
- Ó, milyen határozott lettél – gonosz vigyor ült ki az irtó helyes arcára. Ismertem őt, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez az igazi szemét énje. – Ez tetszik – megpróbált végigsimítani az arcomon, én viszont elhajoltam tőle – Találkozzunk! – ez volt az a pillanat, amikor már éppen lekászálódtam volna a magas székről, azonban éreztem, hogy valaki végigsimít a hátamon. Ijedten pillantottam magam mögé, amikor…
- Ne haragudj, de a hölgy velem van – Miguel… igen, a Getafés Miguel olyan kárörvendő vigyorral pislogott Mariora, hogy kedvem lett volna felnevetni, azonban még mindig a leesett államat próbáltam összeszedni a földről. Mindenre számítottam volna, csak nem erre. Nem rá. A volt barátom is meglepődött és hirtelen fontosabb lett a koktélom elkészítése és szervírozása, mint az, hogy engem találjon be a legújabb Oscar díjas alakításával. Vagyis nem… ez nem szerep. Ő tényleg ilyen volt.
- Köszönöm – mosolyogtam Miguelre, akivel nagyjából egy magasságban voltunk így, hogy a magas széken ültem. – újra.
- Jókor jó helyen – jézusom, mennyire jól nézett ki! – és nem felejtettem el, hogy jössz nekem egyel, szóval először is, megtudhatnám a neved riporterlány?

2013. március 30., szombat

Feliz cumpleaños Príncipe ♥

 
Olyan sablonosan és talán gyerekesen hangozhat ez másoknak, de rengeteget köszönhetek ennek az embernek. Így megérdemel egy külön bejegyzést ezen a borongós utolsó előtti márciusi napon, amikor 27. születésnapját ünnepli.
 

2013. február 10., vasárnap

16. fejezet

Sokszor úgy érzem nem megy. Így volt ez az utóbbi közel egy hónapban is.
Azért remélem szeretni fogjátok az új fejezetetet.

Lara

Bőrönd bezár. Minden megvan.
Elégedetten fújtam ki a levegőt miközben leültem az ágyra és körbenéztem a szobában. Boldog voltam. Legalábbis annak gondoltam magam. Mert bármennyire is próbáltam jónak gondolni a kapcsolatomat Sergioval, bántott a kép. A kép, amit még a mai napig nem mondtam el neki, hogy tudok róla. Azt hiszem, nem is fogom ezt elárulni neki, mert így sem felhőtlen a viszonyunk mostanában. Eltávolodtunk egymástól. És ami a legbosszantóbb benne, hogy nem tudom mi történt, amiért ennyire nem sikerült kettőnknek újra egymásra találnunk. Igaz, rengetegszer különváltunk és még többször mondtuk azt, hogy „most akkor tényleg mindketten komolyan gondoljuk, és nem gyerekeskedünk”, de valahogy nem ment ez nekünk… és ez egyre nyilvánvalóbb volt. Igazából már nem is voltam belé szerelmes, de mégis bántott az a rohadt kép. Nora Martinezzel.
Egyre többször rémlett fel az arca előttem, aztán rájöttem, hogy vele bizony már találkoztam még ősszel, Albiol és Sahin buliján. Nem mutatkoztunk be egymásnak, hiszen ő nem sokkal később, ahogy mi odaültünk Sergioval az asztalukhoz eltűnt. A kíváncsiságom hatalmas méreteket öltött, így egy kis kutakodás után, megtudtam, hogy ki is ő. Nem állt szándékomban semmit tenni ellene. Az nem az én tisztem. Sőt, senki másé sem. De azt egyszerűen nem hagyhattam, hogy Sergio és ő együttlegyenek. Egyszerűen… nem. Ő csakis az enyém!
- Megvagy? – lépett be a szobába az említett.
- Igen – felpattantam az ágyról, átkaroltam a nyakát és egy apró csókot nyomtam a szájára. Elmosolyodott. Imádtam a mosolyát. – Végre pihenünk egy kicsit.
- Együtt – homlokát az enyémnek döntötte és lehunyta a szemét. Nem volt jókedve. Tökéletesen látszott rajta, hogy ideges.
- Mi a baj? – kérdeztem kedvesen miközben a mellkasára simítottam a kezem.
- Baj? Nincs baj.
- Napok óta nem vagy normális – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Biztos, hogy Nora áll a háttérben. Egyre határozott elképzeléseim voltak azzal kapcsolatban, hogy kettőjük között igenis van valami. Nem tetszett. Nagyon nem. – Ha elmondanád, talán tudnék segíteni – a pólója alatt járt már a kezem.
- Fáradt vagyok Lara, nincsen baj. Oké? – finoman rázta le magáról a kezeimet – Letusolok.
Megsemmisülve álltam ott egyedül a szoba közepén. Ez komoly? Ha eddig nem, most már teljesen biztos voltam abban, hogy bizony az édes kis Martinez kisasszony áll a dolog mögött. Ilyen mértékű visszautasítást, soha de soha nem kaptam Sergiotól. Azonnal kapható volt egy jó kis szexre, akár fáradt volt, akár nem. Iszonyú dühös lettem. Rá is és a gyakornok lányra is. Ezt érdemlem másfél év után? Komolyan, ezt? Tisztában lehetne vele, hogy nekem a munka az első. És bármennyire is szeretem… szerettem őt, azt amit felépítettem magam köré, soha nem fogom elvesztegetni egy pasi miatt. Ha az a pasi Sergio Ramos, akkor sem. Azt viszont nem tűrtem el, hogy másnak is az kell, ami az enyém.

A konyhapulton pihent a telefonja. Nem akartam gonosz boszorka lenni, de eluralkodott rajtam a féltékenység, valamint a tudat, hogy elveszíthetem a barátomat. Egy pillanatra megtámaszkodtam, majd felültem az egyik székre és még mielőtt a kezembe kaptam volna a készüléket, a füleimet hegyeztem. A bő vízcsobogást idelentre is tisztán hallottam, így nyugodtan léptem rá az ’Új üzenet’ ikonra. A józan eszem biztosan nem tette volna ezt, azonban nem tudtam ellent mondani a rosszabbik felemnek. Mindenféle bűntudat nélkül pötyögtem be a következőt: „Csak szeretném, ha tudnád, hogy holnap indulunk Rómába. És nagyon-nagyon jól fogom magam érezni Larával. Csók”. Mielőtt még meggondoltam volna magam és kitöröltem volna az üzenetet, kikerestem a nevét és rányomtam a küldés gombra. Hatalmas levegőt vettem majd, mint aki jól végezte dolgát, kitöröltem az elküldött üzenetet. Már csak abban reménykedtem, hogy nem válaszol… ha mégis, akkor valami olyat, amiről nem derül ki, hogy üzenetet kapott tőlem. Azaz Sergiotól.


Izgatottan fészkelődtem Kay mellett, miután már harmadszorra mondta, hogy „Nyugi, nem lesz semmi baj, ugyanolyan lesz, mintha a Bernabeuban lennél”. Miután a Király Kupa vendég meccseire nem tudtam elutazni – így nem is láttam hál’ istennek azt a borzalmas meccset a Malaga ellen – a Mallorca elleni párbaj volt az első olyan mérkőzés, amelyen én is a csapattal utaztam. Úgy néz ki, Mallorca mindig rejteget valamit számomra… régen Mario, most pedig a munka. De még milyen munka! Ahogy egyre rohamosabban február felé kacsingattunk már, kezdtem lelombozódni. Hiszen elmegyek a csapattól. Véget ér az eredetileg csak három, gyakorlatilag majdnem hat hónapos gyakorlatom, amit a Real Madridnál tölthettem. Egyetlen egy okom volt arra, hogy örüljek ennek: Sergio.
A karácsonyi üzenetére sem válaszoltam, helyette csak magamat emésztettem az ünnepek alatt. A szeretet ünnepe mégsem volt számomra olyan szeretetteljes. Mert bármennyire is megkaptam a családomtól a törődést, mégis annyira belegázolt azzal az üzenettel a védő az amúgyis összetört lelkembe, hogy képtelen voltam igazán élvezni az ünnepeket.

Aztán úgy gondoltam: kapd be Ramos, nem fogok én miattad szenvedni!
Akármennyire is rossz volt őt újra látni miután visszatértünk a szünetről, én egyre csak azon dolgoztam, hogy elnyomjak magamban mindennemű érzést vele kapcsolatban. De az még számomra is hatalmas falat volt, hogy azt hazudjam magamnak, hogy nem szeretem. Ezerszer elmormolhattam magamban, mégis mintha furcsa fintorral nevetett volna rám a tükörképem. Szeretem. És nem tudtam, hogy az érzés mikor fog legalább egy kicsit is tompulni. Így hát hagytam, hogy minden menjen csak a maga útján. Nemsokára úgysem látjuk egymást. És akkor tényleg mindennek vége, még ha most rossz is elmenni mellette anélkül, hogy legalább egy szót váltanánk egymással, nem beszélve arról, hogy borzasztó módon hiányoztak a csókjai és az érintései.

Miközben a madridi fiúk a pálya egyik felén bemelegítettek, mi Kayel elfoglaltuk a helyeinket a kamerással, Oscarral együtt. Újratekertem a nyakam körül a sálamat miközben körbenéztem a stadionban. A lelátók már majdnem telítettek voltak, amin egy percig sem csodálkoztam. Ki ne akarná látni a hazai csapatot a téli bajnok, Real Madriddal játszani? A mieink iszonyú jó formában voltak, meccset meccsre hoztak és egyre több volt a pontkülönbség is az ősi rivális Barcelona előtt, akivel a Király Kupában hamarosan megmérkőznek a fővárosiak.
Néhányszor összeakadt a tekintetem a négyesben focizó védővel, mégis mindketten olyan gyorsan kaptuk el a fejünket, mintha teljesen véletlenül történt volna. Azt kaptam tőle, amit adtam neki… rideg volt velem, szinte nem is köszöntünk egymásnak. Persze, ennek így kellett lennie. És ha belegondolunk, ezzel csak a javamat szolgálta. Igen. Köszönöm Sergio.
Nehéz lett volna úgy falat emelni magam köré, ha tovább édesget magához. Így legalább színtiszta dühvel és felületes gyűlölettel tudtam magamtól távol tartani.
Erős vagyok. Kibírom.

Parányi erőtartalékaimmal feltornáztam magam a pultra, miközben megdörzsöltem a szemeimet. Nagyon reggel volt még. Ásítva néztem körbe a nappalin, majd elmosolyodtam. Konkrétan egy egész útvonalat hagytam magam után: egy csizma a bejáratnál, a másik egy picivel arrébb. Táska a kanapén, kabát az egyik széken. Újra meg kellett dörzsölnöm a szemem ahhoz, hogy ténylegesen lássak is valamennyit a friss Marcaból. Természetesen az esti 1-2-es meccs is szerepelt benne, nem túl bíztató szavakkal tűzdelve. Oké, a fiúk tényleg egy picit lelassultak, de istenem! Van ilyen. A lényeg, hogy Calletti és Gonzalo góljával ismét győzött a Real Madrid. És én ismét túléltem egy estét Sergio – majdnem – közelében.
- Szia – összerezzentem a hátam mögül jövő mély hang hallatán. Azonnal megfordultam és majdnem az előbb említett kedvenc csatárom mellkasába ütköztem. Köszönöm, hogy korán reggel ilyen látványban részesülök! – gondolatom után, leugrottam a pultról és öntöttem Gonzonak is egy bögre teát. – Köszönöm – apró puszit nyomott a homlokomra, majd hatalmasakat pislogva belekortyolt a forró italba. – Hogyhogy ilyen korán fel vagy?
- Nem tudok aludni – megrántottam a vállam és elmosolyodtam. Tisztára elaludta az arcát. – Mikor jöttél?
- Ó, még haza kellett mennem, mondtam Daninak, hogyha gondolja, akkor jöjjön át, de azt mondta, hogy már nem öltözik át pizsiből – megforgatta a szemét, majd pár másodperccel később mintha enyhült volna a komor tekintete. Szerette a legjobb barátnőmet és ennek iszonyúan örültem. – de te még nem voltál itt, amikor megérkeztem.
- Meg kellett vágni az anyagokat – ásítottam - nem hagytam magára Kayt.
- Halihó! – vigyorogva nyomott mindkettőnk arcára egy-egy puszit Daniela, aki mint valami fénysugár, úgy aranyozta be a konyhát hirtelen. Komolyan, észre sem vettem, hogy ő már régóta ébren van, és a fürdőben motoszkál. Lehet, hogy baj van a hallásommal. Sőt. Ez tuti. Akárcsak belső hallásommal. Amikor egy kis hang azt mondja: Ne vedd meg ezt az új ruhát! Nincs szükséged a negyedik fehér ingedre sem, sőt arra az ötödik piros körömlakkra sem Nora! Nos… általában mintha ezek eltörpülnének. És nagyon úgy néz ki, hogy most már a valóban hallható hangok sem a régiek. Öregszem, nincs mese. – Hé, mi ez a nyúzott arc mindkettőtöknek? – vidáman ölelte át argentin barátját, aki apró csókot nyomott a szájára. Annyira aranyosak.
- Dolgoztunk – jelentettük ki egyszerre, mire mindketten elnevettük magunkat.
Néhány perc nyugalom elég volt ahhoz, hogy újra azt érezzem: mindjárt elalszok. Kicsit kótyagosan indultam el a szobám felé még mielőtt a konyhapulton érne utol az álommanó. Töltöttem még magamnak egy bögre teát majd elcsoszogtam a turbékoló gerlepár mellett.
- Nora, mi van köztetek Ramossal? – ha akartam volna sem tudtam volna csak úgy továbblépkedni. Mintha lefagytam volna Gonzalo kérdésétől. Főleg, hogy pont tőle hallom. Hirtelen fordultam egyet és megpróbáltam felvenni a meggyőző pókerarcom. Higuain mögött a legjobb barátnőm ugyanolyan meglepődött arccal emelte fel védekezően a kezét. Még talán egy „nem én voltam”-ot is eltátogott.
- Tessék? – kínosan felnevettem – Te honnan veszel ilyen hülyeségeket? – játszd a hülyét Nora. Úgysem állsz tőle túlságosan távol. Ezt igazolja az elmúlt hat hónapod.
- Ne csináld már, mindenki látja rajtatok!
Esküszöm abban a pillanatban ráöntöttem volna a forró italt vagy a fejének vágtam volna a bögrét, hátha abbahagyja. Ne feszegessük a múltat. És főleg olyan múltat ne, amihez gyakorlatilag semmi közük nincs. Nem is tudhatnak róla. Fogadni mertem volna, hogy Ramos kotyogott ki valamit az egyik legjobb barátjának.
Oké, nyugi. Higgadtan, mintha… ez az egész csak egy szimpla felháborodás lenne a részemről és nem olyasfajta, mint amikor valakit tetten érnek és egyszerűen makacsságból még saját magának is hazudik.
- Semmivel sem különb a kapcsolatom vele, mint akár veled – jelentettem ki rezzenéstelen arccal. – Tényleg. Ne nézz így rám! Rosszak a pletyka gyárosaid.
- Ugyan, a két szemem sosem csal – elmosolyodott egy fél pillanatra – sőt, a vak is látja. Iszonyú feszültség van köztetek, néha úgy érzem mintha valami kukkoló lennék, amikor a közeletekben vagyok.
- Te hülye vagy – felnevettem. – Akkor találkozok vele, amikor dolgozunk, szóval ne beszélj bele a dologba többet, mint ami valójában – megpróbáltam felvenni a nyúlcipőt és kihátrálni ebből a rendkívül kínos beszélgetésből. Nem tudok hazudni, egyszerűen minden apró mozdulatom elárul, ennek ellenére mégis abban reménykedtem, hogy Gonzalo szilárdan kialakult képét sikerült egy kicsit megzavarnom. Mert hiába Sergio barátja, sőt az én barátom is… azok után a veszekedések után nem akarom, hogy Danielán kívül bárki is tudjon a kettőnk kis „játékáról”. Ezt így gondoltam helyesnek.
- Oké – beleegyező hangnemétől egy picit máris szabadabbnak éreztem magam. – De látom, amit látok.
- Akkor írass szemüveget Goni! – egy laza vállrándítással besétáltam a kis birodalmamba. Gyűlöltem hazudni, főleg egy jó barátomnak, mégsem tehettem mást. Komolyan, mit gondolna rólam? Egyáltalán miért sokkolom magam az ilyenekkel? Jézusom. Rám férne a pihenés, de lehetőleg jó messzire Madridtól.

Magam köré tekertem egy pihe-puha fehér pokrócot és az ablakkal szemben helyet foglaló fotelba vackoltam magam. Iszonyú elveszettnek éreztem magam, hiába próbáltam erős lenni. Utáltam az érzést, utáltam azt, hogy nem tudtam kitörölni a gondolataim közül Sergiot. Mindenhol ott volt. Ott volt Valdebebasban, a Bernabeuban, azokon az eseményeken, amiket a Real Madrid rendezett… és itthon velem is.
Ugyanis képtelen voltam eltüntetni a nálam hagyott pulcsiját. Minden egyes nap itt hevert a fotel karfáján, néha kicsit sután lelógott onnan. Talán hiányzott neki a gazdája. Ahogy nekem is. És minden ami vele kapcsolatos. Nem tudtam, hogy az emléke fáj-e jobban annak az estének vagy az, hogy valami kis apróság folyamatosan emlékeztet rá.


Szokatlan módon a hétfő reggelem olyan sima volt, akárcsak a tükörjég, ami a Calle de Castellón közlekedő autós népséget dühítette fel rögtön a korai kelés után. Mindennek ellenére valahogy mégis olyan… jól éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy a korai lefekvés vagy esetleg az előtte lévő munkám befejezés volt az oka, de mindenképpen örömmel töltött el, hogy nem úgy álltam neki a hétnek, mint egy rakat szerencsétlenség. Erőre pedig szükségem volt, tekintettel a szerdai Barcelona elleni meccsre, aminek hatalmas tétje volt: a Király Kupa döntője. Így hát ezekkel a gondolatokkal indultam el a szokásosnál is korábban Valdebebasba, fittyet hányva a csúszós útra, hátam mögött hagyva a negatív impulzusokat, amikből már eleget kaptam az elmúlt hetek során.
Mosolyogva köszöntöttem a mindig kedves Pablot, a recepción. Boldogságomat senki nem ronthatta el, ezt úgy szilárdan elhatároztam magamban, miközben a főúti dugóban álltam és forró teámat szürcsölgettem egy papírpohárból. Valahol mindig ilyennek képzeltem el egy tökéletes hétfő reggelt. De tényleg.
- Kay itt van már? – kérdeztem kedvesen az idősödő recepcióst, miközben az aznapi Marcat és AS-t lapoztam át. Éppen csak belekukkantottam mindkettőbe, ez már olyan napi rutinnak számított.
- Igen, nemrég érkezett – bólintott – de nagyon nincs jókedvében.
- Remek – felvettem a pultról a motyóimat és Kay irodája felé vettem az irányt. Azonban előtte még visszafordultam egy kérdés erejéig – A fiúknak van edzésük?
Kérdésemre választ nem Pablótól kaptam. A mellettem elsétáló Xabi – Calletti páros tökéletesen bizonyította azt, hogy igen. Itt vannak.

Elmélázva forgattam a kezemben pár lapot. Próbáltam kibogarászni néhány mondatfoszlányt, azonban német – nem – tudásomnak köszönhetően semmit nem értettem belőlük. A lényegen viszont nem változtatott: Marconak fontosak voltak. És ki az, aki lassan postás is lehetne már házon belül? Természetesen én. Kiváncsi voltam, mik állhattak a lapon, bár valahogy biztosra vettem, hogy valami jogok a mérkőzések sugárzásárával kapcsolatban német tévéadókkal.
Nyugodtan lépdeltem, egészen elcsodálkoztam közben azon, hogy január közepén esik a hó. A pályát már belepte a fehér lepel és csak imádkozni tudtam azért, hogy az én autómat még ne temesse be, ugyanis az ilyen dolgokból mindig én jövök ki rosszul: vagy megcsúszok – ami nagyon ciki lenne ennyi pasi jelenlétében: „Jaj, nők, hát vezetni sem tudnak!” - vagy beragadok és Isten sem ment ki onnan, még akkor sem ha Kaka elmond értem huszonnyolc imát. Hatalmas agymenéseim közepette észre sem vettem a fordulóban Sergiot, aki egyszerűen csak át akart suhanni a folyosón, azonban útjaink keresztezték egymást és persze – mert miért ne?! – három másodperccel később már csak néhány centiméter választott el minket egymástól. Egy dolognak örültem: a halandzsa papírok még a kezemben maradtak. Túlságosan hajaztunk volna egy Argentin szappanoperára, ha a lapok széthullanak és véletlenül ugyanahhoz érünk, áramütésszerűen megérezzük, hogy működik köztünk a kémia és újra boldogságban folytatunk tovább mindent. Ehelyett csak egy lépést tettem hátra, így magamat is biztonságba helyezve. Tökéletesen lepleztem meglepettségemet. Legalábbis biztos voltam benne. Egyszerűen muszáj volt.
- Szia – végül ő törte meg a jeget. Nem csak a szituációban, de a szívemben is. Most legyél erős! Megbántott. Hé! MEGBÁNTOTT EZ A SRÁC!
- Szia – köszöntem vissza illedelmesen és már léptem is volna tovább, mentsváram, Marco felé. Nem sokszor volt olyan pillanat, amikor ennyire szerettem volna sietni hozzá. Azonban magabiztosan elém lépett és közrefogta az egyik csuklómat.
- Mostmár mindig így lesz? – igazából nem tudtam eldönteni, hogy a hangja számon kérő-e vagy szomorú. Bár valahogy egyértelműen arra asszociáltam, hogy inkább az első verzió. Ugyan kérlek, hogy lenne ő szomorú? Ez fizikai képtelenség, azok után, amit művelt. Nem csak velem. Larával is. Csakhogy egy kicsit védjem őt is.
- Hogy? – kérdeztem vissza azonnal, közben azon mesterkedtem, hogy levakarjam magamról a kezét, akármennyire is jól esett az érintése. Főleg az, amikor észrevétlenül simított végig hüvelykujjával a tenyeremen… szemtelenül biztos volt magában.
- Hogy egy szót sem szólsz hozzám – hanyagul megrántotta a vállát, közben pedig csalódottságot fedeztem fel az arcán mikor kezei elengedték az enyémeket.
- Most is beszélünk – apró mosoly futott végig az arcomon, ami inkább az ábrázatának szólt, mintsem a szituációnak. Ha tudná, hogy mennyire szar most így vele szemben állni, úgy hogy tudom semmi közünk nem lehet egymáshoz…
- Nora – egészen halkan ejtette ki a nevem – te is tudod, hogy nem így értem – hatalmasat fújt és próbálta keresni a tekintetem, valamint a kezem. Azonban ügyesen elhúzódtam tőle. Meglepődtem a saját önuralmamon és azon, hogy nem enyhültem meg. Najó. Talán egy picit. Egy egészen cseppet.
- Másképpen pedig nem tudom értelmezni – megráztam a fejem és összeszedtem magam – És ha most megbocsájtasz, mennem kell.
- Oké, tudod mit? Csináld csak ezt – jelentette ki egyszerűen. Képtelen voltam moccanni, tudtam, hogy még mondani fog valamit. – De iszonyúan hiányzol, és nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétálj az életemből – csekély őszinteségi rohama mintha hátba vágott volna, úgy görnyedtem össze egy pillanatra. Kérlek, ezt ne! Ezt… ezt nagyon ne. Mert ez belülről marcangol, éget és rettentően fáj.
- Mindent elmondtál? Mehetek? – embertelen bunkóságom talán legbelülről jött, onnan ahol a legjobban fáj. Talán kicsit saját magamat is arcon csaptam ezzel, hiszen azt mondta hiányzom neki. De mégis… mintha megérdemelte volna.
Hatalmas barna szemeivel pislogott párat, aztán még mielőtt bármit is mondhatott volna, inkább elsétáltam.
A legjobb női főszerepért az Oscar díjat 2012-ben Nora Martinez kapja.

Marco előtt ülve még fújtam egy párat. Sok volt ez most nekem. Már maga a találkozást apró sokként éltem meg, azonban ezer szónál többet mondott az arca, amikor otthagytam őt. Nem akartam magamnak bemagyarázni semmit, de mintha tényleg bántotta volna a dolog. Mi van, ha tényleg hiányzom neki? Lehetséges ez egyáltalán? Nem tudtam elképzelni. A képeken, amik Rómában készültek boldognak tűnt Larával.
- Szóval Nora lenne valami, amit meg kellene beszélnünk - összerendezgette a lapokat kezében a főnököm, majd szépen az asztala közepére helyezte őket. Feszült csend telepedett ránk. Rajtam még bőven érződött a néhány perccel azelőtt megélt kisebbfajta sokk, erre pedig rátett egy lapáttal Marco „megbeszélnivalója”.
- Rossz hír? – félve kérdeztem rá, mire elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Éppen ellenkezőleg – közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dologról lenne szó. – Elküldtem néhány szerkesztőségnek a munkáit. Őszintén szólva a várakozásaimat felülmúltad, az ilyen embereknek pedig szeretek segíteni. Tehát néhány napos várakozás után a Marca érdeklődött, hogy lenne-e esetleg kedved csatlakozni márciustól a riporter csapatukhoz…